Egy történet a való életből, idős férfi aki nemrég veszítette el a látását

2018. január 08. 11 óra

Szabadnapos voltam, dolgom volt a városban, összekaptam magam és elindultam. Időre kellett mennem, mégis elmetem a távolabbi buszmegállóhoz, az okát hamarosan megmutatta az élet.

Az út túloldalára nézve a szemem megakadt két férfin. Az idősebb úr fehérbotot tartott a kezében, a másik segített neki átjutni a zebrán. A figyelmem ott ragadt.

Miután átértek, a bácsi megköszönte a segítséget, majd egyedül indult tovább, teljesen bizonytalanul, minden lépését meggondolva. A viselkedésén látszott, hogy nemrég veszíthette el a látását, és most tanulja a bottal való közlekedést, a szívem összeszorult a bizonytalanságát látva.

Felszálltam a buszra, a látottak továbbra is hatással voltak rám érzelmileg. Eszembe jutott, amikor a Láthatatlan kiállítást végigjártuk, milyen érzés volt a sötétben, semmit nem látva, lépésről-lépésre haladni. Akkor mélyen tudatosodott bennem, hogy milyen kincs a látás. Miután megköszöntem az égieknek, hogy látok, kérdések merültek fel bennem.

A bácsi jelenlegi élete nagyon nehéz, hisz nagyon sok mindent megél, megtapasztal. (bizonytalanság, kiszolgáltatott helyzet, kérés stb.) Változtatásra semmilyen esélye nem volt! Ezek a megtapasztalások szükségesek az életében, hisz nélkülük nem tudná bejárni azt az egyedi utat, melyet a születésekor a sorsában kapott.

Amit én kívánok neki. Sok erőt a helyzet elfogadásához, sok olyan embert, aki nem közönyös és jó szívvel segít, hisz most nagy szüksége van rá.   (Piros Katalin)

No Comments Yet.

Leave a comment

*